Igaz, hogy a televíziós színészeknek lassacskán nagyobb a respektje a mozisztárokénál? Már csak abból is kiindulva, hogy a sorozatokban lehetőség van az összetettebb történetvezetésre.

Ha megnézzük az utóbbi tíz év legjobb színész kategóriájának nyerteseit, tele van komoly nagyágyukkal, igazán előkelő névsor. A tévé manapság olyan lehetőségeket nyújt a színészeknek, amit - többé kevésbé - a független filmek jelentettek néhány évvel ezelőtt. Persze sok a tévés szemét, de a médium jellegénél fogva millió választást kínál, és mindig rábukkanhatunk egy-egy parádés sztorira.

Ha már Clint Eastwood nyomdokait emlegettük, foglalkoztatja esetleg a rendezés gondolata?

Köszönöm a kérdést, igazán hízelgő. Meglátjuk, de tetszik az ötlet. Ma már sokkal nagyobb rálátásom van a rendezői munkára, mint néhány éve, és hát azért a rendezés durván nagy munka. Amikor nem te vagy a rendező, vége a forgatásnak, elköszönsz, jó éjszakát, kalap-kabát. A rendező viszont nem megy sehova, van még munka bőven. Ezt a sorozatot nagyon nehéz lenne rendezni, de valami mással kipróbálnám egyszer.

Mi volt a legnehezebb a második évad forgatásában? Mire készüljünk a harmadikban?

Az a legnehezebb benne, hogy ha egyszer beindul, egy ádáz rémmé válik. Ha már elértél egy bizonyos minőséget, abból alább nem adhatsz, ez pedig elképesztő mennyiségű munkával és persze nagy lehetőségekkel is jár. Általában a történetmesélés a legfogósabb része a dolognak, mert azt is meg kell oldani, hogyan működjön a sztori és hogyan működjenek jól benne az egyes jelenetek. Mindig ugyanaz a nóta: feltesszük ugyanazokat a kérdéseket, a kérdések egyszerűek, a válaszok pedig brutálisan nehezek. És ez mindig így megy. Folyamatosan kérdezni kell, ez is nehéz; addig kérdezünk, míg azt nem mondják “Tessék, forog a film!”

Aztán ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban, akkor is haladni kell tovább, mert másnap egy újabb epizód vár, utána újabb és újabb. Nagyra becsülöm az íróinkat, hétről hétre még inkább. Nehéz dolguk van. A harmadik évadról annyit, hogy nagyon szórakoztató lesz. Tegnap órákig beszélgettem az írókkal, különböző történetvezetési lehetőségeken ötleteltünk, a szereplők sorsáról gondolkodtunk. Újra tucatszámra jöttek a kérdések, a válaszok pedig - ahogy lenni szokott - nehezebben. Nem egyszerű a dolog, de annál élvezetesebb dolgozni rajta.

Ezek szerint a történet a legkeményebb dió a dologban?

Ahogy mondtam, ez a meló olyan, hogy ha jól akarod csinálni, a munkának sosincs vége, a teendők jönnek szembe vég nélkül. Nincs olyan időszak vagy nap, amikor nincs valami intéznivaló; a végtelenségig azon jár az agyad, hogyan lehetne még érdekesebbé tenni a sztorit, van-e jobb módja a mondanivalónk átadásának. Ahogy a színészetben, úgy az írásban, a rendezésben is ugyanazok a kérdések merülnek fel: mit akar a karakter, mi történik, ha nem kapja meg? Mi van, ha a figura azt mondja “hagyjatok, kész, kiszállok”. Tudni akarjuk majd az okát, mert ezek hajtják előre a sztorit.

Aztán egy ponton le kell menni alfába, és figyelni az ihletet, nyitottnak lenni valami gyökeresen újra, mondjuk egy meglepő csavarra. Az sem árt, ha elég belazult vagy, ahhoz, ha valaki jön és azt mondja “Srácok, tudom, hogy holnap forgatunk, de van egy ötletem, ami miatt ugyan az egész sztorit át kell variálni, változtatások sorára lehet szükség, de szerintem ki kéne próbálni, aztán meglátjuk bejön-e”. Vevőnek kell lenni az ehhez hasonló kezdeményezésekre, mert sokszor épp ezekből jönnek ki a legjobb dolgok. Nehéz letenni, nehéz azt mondani, hogy oké, ennyi, menjünk aludni, menjünk haza az asszonyhoz, a gyerekekhez, mert ha egyszer beszippant a munka, igazi szörnyeteggé válik.